|
|
| Rám esteledett, csak úgy meglepett, mint mindig. Még most kezdtem a napot, még most is érzem terhének súlyát a vállaimon, még most nyeltem le a reggeli kávém utolsó, már-már kihűlőben lévő kortyát… és újra este van. De bevallom, olyan kedves szívemnek ez a napszak, főleg így ősz tájékán. Ez idő tájt kiszabadulok a természetbe és csak úgy szívom be a friss levegőt, mely ilyenkor betölti a tüdőm minden egyes kis pontját. Közben hosszú percekig élvezem az utcai világítás fényében vetkőző, kopár fák elnyúlt ágait. Én annyi szépet látok ebben a sokaknak nyomasztó és rideg, nyálkás időben. Előszeretettel toccsanok egy-egy tócsába, majd pajkosan nézek szét, vajon nem látott-e meg valaki. Gyermeki huncutsággal futok neki a ködnek és hagyom, hogy körbevegyen, átöleljen. Úgy megfognám, megmarkolnám, de kicsúszik a kezeim közül. Majd újra felocsúdok: „de hisz mit művelek, felnőtt vagyokEsős, borongós idő, búsan szemerkél az eső. Egyre jobban közeledik az ősz. Aranyba öltözött fák, ködös , hűvös reggelek várnak ránk. Jól esik egy jó meleg tea mellett elüldögélni, egy jó könyvet olvasni, zenét hallgatni, elmerengeni az életünkön, vagy összebújni azzal, akit éppen szeretünk.Az emlékezésnek is van éghajlata, flórája és faunája. Ez az éghajlat egyáltalán nem mérsékelt. Telítve van végletekkel. Az igazi ősz soha nem az, amelyet éppen megélünk, hanem az a másik, aranyfürtös, halálra érett és csodálatos, melyre egy tavasszal emlékezünk.Létünk olyan, mint a vonuló őszi felhők,A lényeg születését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa, Egy emberöltő annyi, mint egy fényvillanás az égen,Úgy elsuhan, mint a hegyi patak a meredek hegyoldalon. |
|
|
|
|
| |
|
|
|
|
|
Créer mon blog